»

Dallamcsalogató - zsebhangszerészet

Kölyökkoromban lelkesen fújtam én is a fésű-harmonikán a „Nagy Hohó” főcímdalát – nem is tudván arról, hogy egy régi népi zeneszerszám városi formáját nyaggatom épp. Bizony; a rezgő membrános gyermekhangszerek családja igen nagy múltra tekint vissza. Most ezek közül az egyiknek, a züzülőnek az elkészítését mutatom be. Zenésztudás nem szükséges hozzá, de a dalos jókedvet berakhatjuk a kötényzsebbe. Aztán hozzá is foghatunk!

Először is szükségünk lesz egy hangszertestre. Ez általában egy hosszabb-rövidebb lyukas cső. Ha nyitott szemmel kirándulunk, a természet gyakran maga is elénk tár megfelelő növényi alapanyagot, de ha ilyenünk éppen nincs kéznél, a konyhában, a sufniban is kutakodhatunk.

A képen néhány lehetséges hangszernek-valót (balról haladva: bambusz, bodza, olasznád, keserűfű, papírhenger) láthatunk, persze ez csupán ízelítő lehet. A lényeg: legyen egy araszos, viszonylag masszív, öblösebb csövünk. Én most japán keserűfű elöregedett szárával fogok dolgozni, mert ebből a növényből a Dunántúlon akad bőven...

 

A kivágott, kellően vastag szárrészt otthon részekre daraboljuk úgy, hogy ízenként egy hangszertestnek valót adjon ki.

 

A feldarabolást érdemes lombfűrésszel végezni, mert egy durvább fogú szerszám nemcsak randa sorját hagyhat maga után, de el is repesztheti alapanyagunkat. Akkor pedig fújhatjuk...

 

 

Az íznél levő belső zárófalat finomabb körreszelővel eltávolítjuk, hogy a levegő szabadon áramoljon a csőben. De a külső gallért csak módjával igazgassuk, mert nemsokára hasznát vesszük majd. Dörzspapírral le is csiszolhatjuk a hangszertest két végét – ne álljanak ki feleslegesen szálkák a szárból!

 

Elkészült hát a hengerünk, most egy kényesebb – de azért nem túl bonyolult – művelet következik: befúvónyílást, „ablakot” vágunk a csőre. Ezt érdemes nagyjából egy hüvelykujjnyira az íz külső gallérja alá tervezni. Lehet fúrni és reszelővel tágítani, de faragókéssel egyszerűen kivágni is. Egy a fontos: a nyílás elég nagy legyen ahhoz, hogy kellő mennyiségű levegőt fújhassunk a majdani zeneszerszámba. Mondjuk egy babszemnyi méretű lyuk elég is. Dolgozzunk óvatosan – a jó kés éles is (meg persze a repedésre ennél a műveletnél is vigyázni kell).

Eztán lazításképp körülnézünk a konyhában: selyempapírt vagy háztartási csomagolót („ezüstfehér”), befőttesgumit keresünk; ollót és zsineget is kerítünk magunknak. A papírból kivágunk egy tízszer tízes négyzetet, melyet aztán a csövünk „ízes-galléros” végére, a befúvónyílás fölé gumizunk – valahogy úgy, ahogy az eltett paradicsomlevet tartalmazó üveg száját zárjuk le celofánnal (csak nem annyira feszesen). Ez a papírmembrán a zeneszerszám lelke; ügyeljünk hát arra, hogy ne repedjen ki a henger szélénél, mert hangszerünk sértődött hallgatásba fog burkolózni..

.Most jön a főpróba! A felesleges papír levágása után (fontos: egy félcentis gallért mindenképp hagyjunk a gumi alatt!) dúdoljunk bele határozottan az általunk készített nyílásba, valahogy ilyenformán: „Dü-dü-dű!” Ideális esetben egy felerősített, „nosztalgikus-retró-monó-hangzást” idéző hangcsokor lesz a jutalmunk.

 

Ha dúdolónknak (mert így is híják ezt az instrumentumot) nem akarózna nyafogni, ellenőrizzük a papírt, s szükség esetén igazítsunk rajta; zenélés közben pedig hagyjuk szabadon rezegni. Hangsúlyozom: mindenképpen énekeljünk bele a hangszerünkbe, mert ez a kis szerkentyű magában nem dalol.

 

 

Végezetül a gumi alatt zsineggel fixen rögzítjük a papírt, ebben az íz gallérja és a meghagyott papírrész is a segítségünkre lesz. Bújtathatjuk, csomózhatjuk; a lényeg az, hogy tartson a madzag. Tetszés szerint díszíthetjük is, csak a papírmembránra kell ügyelnünk közben. Kellemes, önfeledt örömzenélést kívánok – egyébként ez is csapatban az igazi: alkossunk bátran mirliton-malacbandát, dúdoló-duót vagy akár züzülő-zenekart!

Dallamcsalogatók a Meskán (kattints)!

A cikkhez kapcsolódó válogatásban Kabakpityoka, Eugenio, Tibidob és Sipmuhely hangszerei szerepelnek.