Volt egyszer egy Táncmondók tánccsoport a Zalai Táncegyüttes égisze alatt, a Fehérnépek részvételével. Volt egyszer egy hihetetlenül erős, ütős táncszínházi előadás: a Pipás Pista (koreográfus: Takács Mária). A darabban rendkívül hangsúlyos szerepet kaptak a kánya alakban röpködő, pörgő-forgó, iszákos, bántalmazó férjeiket meggyilkoltató asszonyok. Az egész történet szívbemarkoló és döbbenetes. Ehhez a táncszínházi előadáshoz készültek „Kánya” szoknyáink, innen az elnevezés is. Valódi brokátból szabtuk, közepesen széles derékpánttal. húzózáras megoldással. Különböző szélességű szaténszalagokkal díszítettük, az alját a szoknya színével megegyező színű pamutcsipkével szegélyeztük. Ajánljuk néptánccsoportoknak, próbaszoknyának, táncházba, táncszínházi darabhoz, stb. Erőteljesen népies vonalú szabás, hétköznapokra talán nem annyira alkalmas. Ellenben egy néptáncos, hagyományőrző rendezvényen nagy feltúnést kelthet. Kötényfoltja nincs, így anélkül is bátran hordható. Egy egyszerű, modern felsővel különösen szemrevaló lehet. Mosógépben mosható, jogvédett termék. 36, 38, 40, 42, 44-es méretekben készül. Vásárlás előtt az aktuális készletről belső levélben ajánlott érdeklődni! Pipás Pista meséje: A szél úgy járt azon az alföldi tájon, mintha mindig tudna valamit, amit az emberek nem mernek kimondani. Végigsöpört a nádfedeles tanyák között, belekapott a kötélen száradó ruhákba, és néha úgy nyikorgatta az öreg akácokat, mintha kérdezne. Ott, ahol a por nem ül le soha igazán, élt egy ember, akit mindenki Pipás Pistának hívott. Nem volt sok beszédű. Ha megjelent a kocsmában, a beszélgetések elhalkultak, mint amikor a gyerekek észreveszik, hogy valaki figyeli őket. Pipás Pista leült, rágyújtott, és a füst mögül nézte a világot. Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak volt. De a szél tudta, hogy ő sem mindig volt „csak”. Egyszer, régen, még mielőtt a világ kemény kérge ráfagyott volna, volt egy lány. Nem szólt sokat akkor sem. Megtanulta hamar, hogy a hang nem mindig véd meg. A kezek, amiknek óvni kellett volna, néha nehezebbek voltak, mint a sors maga. A lány egy nap felvette egy férfi kabátját. Nem játékból. Nem kíváncsiságból. Hanem mert abban a kabátban nem látszott rajta a félelem. Attól a naptól kezdve a világ másképp bánt vele. Nem lett könnyebb. Csak… érthetőbb. A szavak egyszerűbbek lettek, a tekintetek egyenesebbek. A fájdalom nem múlt el, de legalább nem kérdezték meg róla minden nap. Így született meg Pipás Pista. Az asszonyok néha késő este érkeztek. Nem kopogtak hangosan. Inkább csak ott álltak az ajtó előtt, mint akik még maguk sem hiszik el, hogy eljöttek. – Nem bírom tovább – mondta egyikük egyszer. Pista nem kérdezte, miért. Nem kérdezte, mióta. Csak nézte az asszony kezét. A kéz mindig elárulja az igazat: a remegést, a kék foltokat, a csontig hatoló fáradtságot. – Tudod, mit kérsz? – kérdezte végül halkan. Az asszony bólintott. De a szeme azt mondta: nem tudom… csak azt tudom, hogy így nem lehet tovább élni. Pista lassan kifújta a füstöt. Nem volt benne büszkeség. Nem volt benne harag sem. Csak valami fáradt, mély megértés. Mint aki már túl sokszor látta ugyanazt a történetet, más arcokkal. Az akácfák sok mindent láttak azon a vidéken. Látták a szerelmet, a születést, a csendes örömöket. És látták azt is, amikor az emberi élet súlya túl nagy lett egyetlen szívnek. Azt mondják, Pipás Pista úgy dolgozott, hogy ne maradjon zaj utána. Mintha csak egy suttogás ment volna végig az éjszakán. Másnap pedig a világ ment tovább, mintha semmi sem történt volna. De a szél emlékezett. Mindig emlékezett. Amikor végül eljöttek érte, nem futott. Nem volt hová. A börtön falai között már nem volt szükség a kabátra. Ott mindenki tudta, ki ő. Vagy inkább: mindenki azt hitte, tudja. Egy este, amikor a fény már csak vékony csíkokban csorgott be a rácsok között, Pista leült az ágy szélére. A kezét nézte. Ugyanaz a kéz volt. A kéz, ami valaha félt. A kéz, ami dolgozott. A kéz, ami… döntött. – Lehetett volna másképp? – kérdezte halkan, de már nem volt, aki válaszoljon. Csak a szél. Az pedig most nem hozott választ. A történetek szeretnek ítélkezni. Könnyebb úgy. Fekete vagy fehér. Jó vagy rossz. De vannak életek, amik nem férnek bele ezekbe a szavakba. Pipás Pista története nem kér feloldozást. Csak azt kéri, hogy aki hallja, egy pillanatra csendben maradjon. És meghallja a szelet.