Fazekasság Magyarországon / 1. rész: borosedények

A bor előkészítéséhez használták a mustszűrőt, mely a cserépfazék szájára téve látta el szolgálatát, nevezetesen, hogy a mustból kiszűrjék a szőlő benne maradt héját és a magját.

A bor érlelésénél kapott szerepet a kotyogónak nevezett, tölcsérhez hasonlatos tárgy: csövét a hordón lévő lyukba dugták, tányérkájába vizet öntöttek, majd egy harang alakú, az alsó pereménél több helyen kilyukasztott edényféleséggel borították le. A bort így az érlelés során nem érhette levegő és a keletkező gázok a vízen keresztül távozhattak a hordóból.

A bort a pincében ugyan nagy hordókban erjesztették, az asztalra azonban a lefejt bort már kisebb, díszes edényekbe tették. Magát a fejést lopótökkel (ez készülhetett üvegből is) végezték. Arad környékéről cserép lopótök is származik.

A bor tárolása házban nagyméretű butykosokban történt (ezek szűkszájúak, és kívül-belül mázasak voltak). A butykost a házból ki sem vitték, a bornak az épületben volt a „ lakóhelye”. Nem ittak belőlük, csak tárolták benne a finom nedűt, illetve ebből öntötték ki, ha valakit meg akartak kínálni.

A bort házon kívülre kulacsba vitték általában.

A kulacs lapos boros edény lábbal, hogy le lehessen állítani, és a fülekre húzható szíjjal, hogy az hordozható legyen. A pereckulacs ( formája miatt nevezik így) – mivel gyűrűformájú – így könnyebb kézbe-karra vehető volt.

A lakodalmas menetben a vőfély a kulcsos kaláccsal feldíszített kulacsból kínálgatta a bámészkodókat, és a két násznagy is ebbe vitte a bort a menetben. Kulacsból készült csaliforma is, amikor kér különböző üregből jött kétféle bor, a kínáló szándéka szerint (innen ered a kétkulacsos kifejezés is, jelentése: ellentétes érdeket kiszolgáló – főleg a politikában használták).

Pl.” Az 189czedik évben, Junius 12 dik napján készült ez a kullats, Hegys Miklós Részére, éljen sokájig míg a tisza meg a duna nem ér bokájig. Áldás békesség szépasszony felleség szólítsa kend had nejék Isten éltessen pajtás én iszom, most nem más, nékem van egy kotlós tyukom te tojózod meg nem más éjen vivát !”

A legtöbb kulacson ilyen sajátos helyesírással írt feliratok olvashatóak.

A lakodalmi teríték része volt az emberfejes kancsóféleség: a miskakancsó.

Ez a zsínorozott csákós huszárt ábrázoló cserépedény, hasán a tekergőző kígyóval, főleg az Alföldön és a Közép -Tiszavidéken volt kedvelt forma, Mezőcsáton , Tiszafüreden volt különösen gyakori. Gazdagon díszítették. A miskára a készítő nevei s rákerült a tulajdonos neve mellett: így összejövetelekkor azok, akik ittak a borból, még akkor is megemlékeztek a tulajdonosáról, amikor az már rég nem volt az élők sorában. Régen üvegpoharak (melyek a XIX. század második felétől terjedtek el) helyett kisebb méretű boroskancsókból ittak. A kancsó eredetileg ivóedény volt, és csak a századfordulón vált szokássá, hogy a kancsóból pohárba öntik át a nedűt.

A cserépedények, mikor nem használták őket , a lakás „ öltözetévé” váltak, ezzel díszítették a szobák falát.

Ma már inkább díszedényként ismerjük az egyik borívó edényt, a bokályt – amit Erdély-szerte kancsónak, korsónak, illetve bokálykancsónak neveztek.

Ennek az edényféleségnek a nevét az olasz „boccala” szóból eredeztetik. Jelenlegi formáját a XVII. században nyerte el. Karcsúságát már a múlt század végén megkedvelték a városi műgyűjtők, így sok, igen szép példány került múzeumi gyűjteményekbe.

Ez a forma az egész országban elterjedt, régen a tisztaszoba díszítését szolgálta, a sarokpad fölött sorakoztatva a cifra tálasokra aggatva.

Erdély régiesebb kultúrával rendelkező területein a közelmúltig is a tálas fogasra felakasztott bokályok sora díszítette a szobát, és innen levéve, borral töltve illett a vendéget kínálni.

A borhoz kapcsolódó edények sorának ismertetését egy speciális edényféleséggel zárjuk.

A szegényebb református eklézsiák ugyanis az istentiszteleteknél használt úrasztali bort is gyakran cserépedényekben tartották.

Ezek lehettek nagyméretű butykosok, kétfülű úrasztali kanták: hasas, viszonylag széles szájú edények voltak és feliratuk árulta el a használatuk módját.

A borászat gyakran céhes keretek között, szervezett formában zajlott. Ilyen nagykancsókból a hegyközséghez tartozó tagok ittak ünnepeken, céhekhez tartozó szertartások keretein belül.

A legynagyobbak azok az edények voltak, melyeket a kézműves céhek ünnepi lakomáin használtak. Ezek sokszor mesterremekként készültek: a fazekas legény csak úgy lehetett a céh tagja, ha az idős mesterek által előírt méretű és formájú edényt el tudta készíteni.

A remekelés ideje alatt a mesterek a másik szobában borozgattak (természetesen a jelölt költségén) és időnként megnézték hogyan halad a munka. Ha az edény, „nem ütötte meg a mértéket” a legényt nem vették fel a céh tagjai közé.

Így járt több ízben is a szekszárdi fazekas legény, Háry János is (ugye ismerősen cseng a neve?), aki soha nem tudott kantáira illeszkedő fedőt korongolni, ezért inkább katonának állt, hogy aztán évek múlva hazatérve a kocsmában mesélje hajmeresztő kalandjait.