Toll-síp, szólj!
A Márton-nap környéki "bőségvarázsló" lakomák hagyományos fogása a libasült. A lúd megbecsült dísze volt a régi baromfiudvaroknak; nem csupán húsát fogyasztották, de az éber, érces hangú gúnár nemritkán elriasztotta a tolvajokat, kisragadozókat is. Pihetolla a dunnák, párnák értékes töltőanyaga volt, de nagy szárnytollai sem mentek veszendőbe: hajdanán íróeszközt vagy kenőecsetet, tollseprűt... vagy épp tollsípot készítettek belőlük.
Ha így Márton-nap táján hozzájuthatunk a lúd nagy evezőtollaihoz, mi is megpróbálkozhatunk ennek a kis hangszernek az elkészítésével. S bár a tollsíphoz valóban a liba szárnyából való alapanyag a legjobb, akkor se csüggedjünk, ha nem tudunk szerezni, mert a pulykatoll... sőt, jobb híján a vastagabb fajta műanyag szívószál is megteszi!
Kezdő lépésként válasszuk ki a legszebb, legnagyobb és legegészségesebbnek látszó tollakat! Ezeknek a tő-részéről (a csévéről) ujjainkkal könnyedén ledörzsölhetjük a hámlani készülő "szappanos" réteget, s alóla előtűnik a tollcséve üreges része. Minél hosszabb ez a szakasz, annál méretesebb lesz a hangszerünk is - ez a rész fogja képezni a síp testét. Nagyobb konyhai vagy metszőollóval, éles késsel levágjuk a szár zászlós, tömör részét: erre a zeneszerszámunkhoz nem lesz szükségünk. (Ha sípunkat szívószálból készítjük, akkor is érdemes kettévágni azt az ideálisabb hosszúság érdekében.)
Ezután egy vékonyabb, kissé begörbített drótdarabbal kipiszkáljuk a toll "lelkét", ez a vékony lemezekből álló, áttetsző szálacskát. Gyakran ez magától is kihullik, ám ha nem sikerül tökéletesen eltávolítani, az sem tragédia: a maradékot a dróttal szépen visszatömhetjük a cséve zárt, elkeskenyedő végébe. (Szívószál esetében ez a munkafázis értelemszerűen kimarad.)
Most következik a sípkészítés legkényesebb része, a hangszer nyelvének felhasítása. Ezt magába a síptestbe vágjuk bele; mindenképpen igen éles késre és odafigyelésre van szükség ennél a műveletnél. Az ideális méretű nyelv 20-25 mm hosszú; szélessége a cső kerületének mintegy a negyede. ( A szívószál anyaga általában puhább, mint a toll fala, ezért fokozott óvatossággal
járjunk el!)
Ha mindent ügyesen csináltunk, s hangszerünknek jól felvágták a nyelvét, akkor mostantól készen áll a hangoskodásra . Próbáljuk ki: vegyük a szánkba a sípot olyan módon, hogy a nyelv szabadon rezeghessen a szájüregünkben, s fújjunk bele. Ideális esetben erős, a duda vagy a szilveszteri papírtrombita hangjára emlékeztető szólam lesz igyekezetünk jutalma.Ha zeneszerszámunknak nem akaródzik megszólalnia, érdemes megpiszkálni kissé a nyelvet, mert előfordulhat, hogy a kis lemezke letapad. (Tapasztalhatjuk, hogy a nyitott végű, szívószálból készült példányok így még nem adnak ki hangot. Tömjük be a cső végét mondjuk papírgalacsinnal, vagy fogjuk be egyszerűen a nyelvünk hegyével. Mindjárt cserfesebb lesz!)
Végül, ha kívánjuk néhány dallamjátszó lyukat is vághatunk a síp falába, így többféle hangot variálva akár egyszerűbb dallamok eljátszására is alkalmassá tehetjük kis hangszerünket. De ha két tenyerünk öblébe rejtjük a zeneszerszám végét, majd ritmikusan nyitogatjuk az ujjainkat, akkor is hasonló (de, ha lehet, még mulatságosabb) hatást érhetünk el. Kísérletezzünk bátran, hogy Óév-búcsúztatóra, vagy farsangra már egész repertoárunk legyen!