Saját munkám, a címe: "Az ismétlődés folyosói" Áfra János verse által inspirálva készült. 70x100cm, akril, karton, keretezve. Ugye ti is egy irodában tudnátok elképzelni ezt a képet? Vagy mégis inkább egy lakásban...? Mindenesetre ezt is virtuális háttérbe helyeztem és szinte új értelmet nyert. Még itt van velem, de lehet, hogy nem sokáig. A vers, pedig így hangzik: "A függönyök nem takarnak semmit, átnézel rajtuk, mint kísértet a tükrökön, meg-megakadsz az átlépések között, mert minden tér után ugyanolyan terek következnek, bármerre is fordulj. Nem tudod, jártál-e már ott, ahol épp vagy, elterülsz a membránpadlón kimerülten, körülötted a leplek fodrozódnak, pedig mögöttük senki. Megtéped szélüket, jeleket hagysz a visszatérés perceire, melyek aztán sosem kerülnek elő, és azt sem sikerül kideríteni, mi tartja fejed fölött az éjsötét mennyezetet, amely hangtalanul nyeli el kopogásaid. Utadban sem oszlopok, sem üvegek, csak kereszteződve burjánzó függönyök, melyek együtt nyirkos falat képeznek, és ez a végeláthatatlan átderengés tejfehér köddé olvasztja előtted a nyugtalanítóan csendes szobákat. Mindnek a közepén egyetlen gyertya ég, figyelni kezded az egyiket, várva, hogy a viasz elfolyjon, a kanóc feladja, s útvesztődben valami változás történjen. De a horizonton összefutó fénysorok rezzenéstelenek, amíg rájuk nem unsz. Aztán örökké fokozódó éhséged elunva felégeted magad körül a lélegző leplek városát, hogy lyukat üss végre futótűzzel az örök körbejárás labirintusán. Most pont itt vagy, az utolsó teremben, a plafon szakadását lehunyt szemmel várod, s már éreznéd a perzselődő bőr szagát, ha tudatodat nem nyomná el a fájdalom. Kinyitod szemed, és nem látsz át többé a lángokon, hisz már a részükké váltál. Levegőért harapsz, mint mélymerülő búvár az életmentő felszínre bukás után, és a sós víz hirtelen kipereg szemedből. Bármerre fordulsz, taposol, ki, oldalra, ordításod nem hallják meg a csillagok, és mert nem sikerült nyugton maradni, kezdheted újra onnan, ahol feladtad, éppen mielőtt megérkeztél volna."