Ékszer a kemencéből

A tűzzománc, mint díszítő anyag az egyik legrégebbi a történelemben. Az ókori Mezopotámiában már i.e. 5000 körül készítettek olyan üvegszerű bevonattal égetett, díszített agyagedényeket, melyek a tűzzománc ősének tekinthető, és innentől kezdve egyre gyakrabban, színesebben és tudatosabban használták díszítésre a megolvasztott üveganyagot. Az ókori Egyiptomban egyfajta üvegpasztával díszítették az ékszereket, de Tutanhamon halotti maszkjához is ezt a technikát használták, mely majd’ 4000 éve (!!!) hirdeti ezen anyag kiválóságát.

Európa területén a kelta nép már Kr.e V.-IV. századtól  fejlett zománcművészettel rendelkezett, ők már többféle alapra dolgoztak, mind a rekesz-, mind a beágyazott zománc technikát ismerték és alkalmazták. A Kárpát-medence kelta lakosságának, egyik jellegzetes női ékszere volt az övlánc, melyet szintén előszeretettel díszítettek vörös zománccal. Még a földben több mint 2300 évet pihent leleteken is világosan megmaradt a zománcozott díszítés.

A Magyar Szent Korona 1000 éve hirdeti Magyarország szuverenitását, államunk egyik fő jelképe, a rajta lévő Bizáncban készült rekeszzománc képek annyira frissek, élénk színűek, mintha csak „néhány napja” készültek volna.

A középkorban Velence és Limoges váltak a zománcozott ötvösmunkák leghíresebb centrumaivá. Magyarországra is rengeteg Limoges-i zománcmunka került az Árpád korban, főként egyházi kegytárgyak formájában. A Bugacmonostoron előkerült darabon még a pusztító korabeli tűz sem tudott „kifogni”, holott az közel 700 éves.

Magyarországon, ezen belül Erdélyben, a XV. század elején addig ismeretlen rekesz-technika honosodott meg: a magyar sodronyzománc, mely szintén elterjedt egész Európában. Legfontosabb ilyen technikával készült emlékünk a közel 800 éves Szent László hermája.

Ha tűzzománc ékszert vásárolsz, nem valami ócska spiáter anyagot kapsz a pénzedért. Ha a tűzzománc ékszert a kezedbe veszed, annak súlya van, tartása van. Mindezt csak úgy lehet elérni, hogy minőségi, természetes anyagokból készülnek ezek az ékszerek. Nem is lehet másképp, mintha a zománc meghúzna egy határt, nem is „engedi magát” akármire rátapasztani.

A zománcozás alapja lehet - a teljesség igénye nélkül - vörösréz, ezüst, arany, platina és acél. A vörösrézen a zománc kifejezetten jól tapad, magas olvadáspontja (1084 °C) miatt nagyon ellenálló, kibírja a zománc ráolvadásához szükséges magas hőfokot. A sárgaréz azonban alkalmatlan alapnak, magas cinktartalma miatt, lehűlés közben a zománc könnyen lepattogzik róla.

A zománc az üvegfélék nagy csoportjába tartozik. A zománc-alapanyag készítésekor a színtelen, átlátszó őrölt üvegport, fém-oxidokkal színezik meg, így keletkezik az átlátszó, színes üveghez hasonló zománc por (transzparens zománc). Ha ehhez ón-dioxidot kevernek, átlátszatlan fedőzománcot (opak) nyernek. A zománcport jellemzően szárazon az alapra szitálva, vagy vízzel nedvesített állapotban viszik fel az alapra, majd visszaszárított állapotban az égetőkemencében 780-820 °C fokon ég rá a felületre egy vagy két rétegben.

A XII. századi Európában a kiváló bizánci mesterek munkái hatottak a leginkább a korabeli ötvösművészetre, és alakultak ki új technikák, kiváltképp a zománcozás terén. A zománcozás aktuálisan alkalmazott technikája már az alapozás során elkülönül, így beszélhetünk áttört (a jour) zománcról (ami alaplemez nélkül készül, a zománcozott rész mint az ólomüveg ablak látszik át), beágyazott ill. vésett, árok zománcról (itt az alaplemezbe egyfajta beszúrt, árkolt részbe kerül a zománcfesték), valamint rekeszzománcról és erdélyi vagy másnéven sodronyzománcról.

A rekeszzománc (vagy cloisonné) technológiája során a kialakított lemezre alapozó zománcréteg kerül, majd erre kerülnek ráhelyezésre a már előzőleg precízen kihajtogatott, méretre vágott ún. rekeszek, melyek ezesetben drótszál, illetve drótszalagok lehetnek. A rekeszeket az alaplemezre történt pontos felhelyezése után a kemencében 820 °C-on rá kell égetni a felületre, hogy ne mozduljanak el a töltés során.

Ez után kezdődhet a kialakított rekeszek közötti részek zománccal történő feltöltése, mely nagy odafigyelést és biztos kezet igénylő feladat. A rekeszeket 1 vagy 2 alkalommal kell megtölteni a színes zománcporral, majd kiégetni a kemencében, közben többször savazni, tisztítani és csiszolni szükséges a darabot. Az alkalmazott alap nagy hőhatásnak van kitéve az égetés folyamán, ezért a későbbi vetemedések elkerülése végett elengedhetetlen a kontrazománc (a hátsó oldal zománcozása) is. Az állandó odafigyelés, a tárgy tisztán tartása nagyon fontos, a legapróbb figyelmetlenség, a legkisebb hiba is „végzetes” lehet a munkadarabra.

A sodrony- (vagy erdélyi) zománc alkalmazásával a fenti technikát tovább lehet csinosítani azzal, ha az egyszerű rekeszek helyett sodrott drótszálat használunk a rekeszek kialakítására.