Június hónap köve az igazgyöngy!

Bizonyos puhatestűek (tengeri gyöngykagyló, osztriga, kékkagyló, stb.) köpenyének nyálkahártyája  meszes anyagot választ ki, mellyel betokozza a héjába bejutott szervetlen törmelékeket.

Igazgyöngyöt termelhet a folyami gyöngykagyló és bizonyos tengeri csigafajok is. Az igazgyöngy anyaga rugalmas, tömör, fő alkotóanyaga a kalcium-karbonát.

A tenyésztett gyöngyök megjelenéséig az igazgyöngy beszerzésének meghatározó módja a gyöngyhalászat volt; a halászok kis csónakokból ugrottak a vízbe, és akár 7–22 méter mélyre is lemerültek a tengerben.

Addig kutattak gyöngykagylók után, amíg bírták levegő nélkül;  a kagylókat a derekukra kötött hálóba rakták.

A gyöngyök tenyésztése már az Ókorban elindult;  a kínaiak például már egy évezrede is apró Buddha-szobrocskákat erőltettek a kagylókba, hogy azok védekezésképpen gyöngyházzal vonják be őket. Európában a leghíresebb kísérletező Carl von Linné volt, aki azt állította, hogy megoldotta a problémát, de mivel korának egyik uralkodója sem volt hajlandó megfizetni a módszerért kért árat, titkát magával vitte a sírba.

A gyöngyök iparszerű tenyésztésének módszerét 1920-ban a japán Mikimoto Kōkichi  dolgozta ki munkatársaival; a Mikomoto Pearl Company ma is a szakma egyik vezető vállalata.

Az igazgyöngyöt az ókortól használják ékkőként;  így például a Szent koronába is 24 nagyobb és 204 kisebb gyöngyöt foglaltak.

A három klasszikus gyöngytermelő vidék a Perzsa-öböl, a Srí Lanka és India közötti Manaar-szoros, és a Vörös-tenger partvidéke volt.

A legszebb fehér és krémszínű gyöngyöket a Perzsa-öbölben termelték; ennek vidékén még  a XX. század közepén is a lakosság 20 százaléka élt a gyöngy halászatából, illetve kereskedelméből; egy-egy szebb gyöngyért a súlya háromszorosát is megadták aranyban. Azóta a kőolajtermelés következtében az öböl vize sajnos elszennyeződött; a gyöngyöt termelő kagylók jórészt kipusztultak.

A Vörös-tenger partvidékén a fő gond az ókortól napjainkig a biztonság hiánya, a cápa- és kalózveszély volt. Ugyancsak az ókorban kezdődött el az intenzív gyöngyhalászat Kína és Japán partjainál.

A Japán partjai mentén tenyésző „Pinctada martensii” kagylóban termő akoya gyöngy ritkán nő 7 mm-nél nagyobb átmérőre, de évezredekkel később mégis ebben a kagylóban sikerült először ipari módszerekkel gyöngyöt tenyészteni.

Jelentősen megnövelte az igazgyöngy kínálatát Amerika, majd a Csendes-óceán szigeteinek felfedezése. Kolumbusz harmadik útján, 1498. augusztus 14-én fedezte fel a Margarita vagy Gyöngy-szigetet;  majd a Gyöngy-part igazgyöngytelepeit; a Gyöngy-partot mintegy 300 km hosszan, a Codera-fokig derítették fel.

A XX. század elején kibontakozó gazdasági fellendülés rendkívül megnövelte a gyöngy iránti keresletet, és ezzel a gyöngy árát is, ezért egyre többen kezdtek foglalkozni az iparszerű tenyésztés módszerének kidolgozásával. Mikimoto Kōkichi 1920-ban mutatott be jó minőségű, gömbölyű tenyésztett gyöngyöket a párizsi közönségnek.

Az új módszer a piacaikat féltő hagyományos termelők heves ellenállásába ütközött: a tenyésztett gyöngyöket értékteleneknek, illetve olcsóknak kiáltották ki, és egyre-másra dolgozták ki a laboratóriumi eljárásokat a „természetes”, illetve tenyésztett gyöngyök megkülönböztetésére. A piac azonban nem fogadta el ezt a különbségtételt - már csak azért sem, mert a „kétféle” gyöngy külső megjelenése, esztétikai értéke egyáltalán nem különbözik.

A ma forgalmazott gyöngyök mintegy 95 %-a tenyésztett. Az akoya gyöngy méretének korlátai miatt az igazán nagy gyöngyöket „Pinctada margaritifera” kagylókban termelik, főleg Ausztrália partvidékén.

További szépséges igazgyöngyös termékekért katt ide!