A „Díva” című festmény a női lélek erejének és törékenységének kettősségét ragadja meg – azt a pillanatot, amikor a kiszolgáltatottság és a magabiztosság ugyanabban a mozdulatban olvad össze. A vászon dinamikus, kék, vörös és arany színei a szenvedély, a méltóság és a fény szimbolikus rétegeit idézik. A festmény lüktet, mintha maga is egy színpad lenne, ahol a fények és árnyékok a lélek árnyalatait vetítik egymásra. A kék tónusok a mélység, az önreflexió és a belső csend jelképei, míg a vörös a szív dobbanásait, az élet hevületét hordozza. Az arany érintései pedig a diadal, az isteni ragyogás motívumai – a pillanat, amikor a lélek túlmutat az emberin, és színtiszta fénnyé válik. A képen felbukkanó kalligrafikus szövegtöredékek a kimondott és kimondatlan szavak emlékei – mintha a Díva élete nemcsak mozdulatokban, hanem gondolatokban, érzésekben is lenyomatot hagyna. A „Díva” így nem pusztán egy portré nélküli alak, hanem egy állapot megtestesülése: az önazonosság és a fényben való létezés képe. Egy olyan pillanat, amikor a lélek táncolni kezd a világ porondján – nem azért, hogy lássák, hanem mert maga a mozdulat az élete.