Ráncos kezek öröksége
Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyermekkorom nyarait és hétvégéit igazi és hamisítatlan nádfedeles házban tölthettem, pedig még nem vagyok negyven éves sem...
Olyan házban, ahol a sarokban valóban búbos kemence állt, a padló döngölt föld volt, lüszterlámpa világított és ha fázott a lábam, akkor a dunna végében a kemencepadkán edzett kő adta a melegséget. Az udvarban eperfa és gémeskút állt és amikor valaki betért, úgy köszönt, hogy „Dícsértessék” !
Fájt, persze hogy fájt – de mukkanni sem mertem -, amikor a kukoricamorzsolóval ráütöttem a körmömre és az napokkal később befeketedett. De nem bánom, mert részem lehetett abban a csodában, ami a régi paraszti világot jellemezte, és ami olyan sokszor eszembe jut és jó érzéssel tölt el.
Bármikor, amikor régi tárgyakat, bútorokat, kelengyéket látok, megdobban a szívem. Egy festett láda, egy hímzett bekecs, egy szövött ágytakaró maga a csoda. Nemcsak aprólékos gonddal és hibátlan izléssel, megismételhetetlen mintával készítették a két kezükkel nagyon hosszú idő alatt, de úgy vigyáztak rájuk, mint a szemük fényére. Kinek több szépen hímzett párnája volt, jobban mehetett férjhez. Csak azt sajnálom, hogy amikor ez a csodavilág még létezett, még kisgyermek voltam – mire felnőttem, már csak az emlékeimben élt a sublót a kamrában és csak nagyon kevés dolog maradt meg belőle. Hála Szüleimnek, azért több a semminél.
Vigaszként szolgál, hogy manapság egyre többen és egyre szebb kézműves portékát készítenek. Hogy talán elindult egy folyamat, és az emberek kezdik egyre inkább értékelni a kézzel készített, természetes alapanyagból készült, egyedi dolgokat. Persze ezek azért nem azok, mint régen – hiszen azokat egy különleges varázslat hatotta át és hatja át ma is –, de hiszem, hogy minden kézzel készített dolog minden porcikája törekszik arra, hogy méltó utódja legyen a régieknek... Legyen az bármily apró dolog.
Óvodás és kisiskolás korban még nyitottak vagyunk, csillogó szemmel készítjük az anyáknapi, karácsonyi ajándékokat szüleinknek, testvéreinknek. Aztán ez jó néhány évre elmúlik és elfelejtjük, hogy a sete-suta kis ajándékunk mekkora örömöt szerzett... pedig csak a szeretet volt belecsomagolva – legyünk őszinték, hogy más „hasznuk” nem volt, mert egy dobozban porosodtak utána évekig.
De az, hogy felnőttünk, még nem ok arra, hogy ez megváltozzon. Igenis merjünk bátrak lenni. Akár a magunk által, akár a mások által készített ajándéknál – ha nem érezzük magunkat elég ügyesnek - nincs értékesebb. És ha mi kapunk ilyet és nem tetszik, akkor inkább ajándékozzuk tovább, hátha valakinek az álma válik valóra. Hiszen kapni jó, de adni még jobb és így a készítő sem hiába tette bele a szívét-lelkét. Régen a dolgokat megbecsülték, egy bekecs egy életen át szolgálta viselőjét.
Olyan módon, ahogy a Nagymamám köszöntötte a betérőt: „Mindörökké. Ámen”