Boros Krisztina Budapesten, egy Duna-parti kis lakásban él és alkot immár 23 éve; kezei közt ebben a cseppnyi műhelyben színpompás, indiai ihletésű táskák, ruhák és kiegészítők születnek.
Meska: Milyen út vezetett idáig?
Annak idején a szüleim is otthon varrtak munka után meg hétvégente, a nagyszüleim is szabászatot működtettek, úgyhogy mondhatom, hogy én ebbe beleszülettem. Ruhaipari szakközépiskolába jártam, majd a főiskolán ruhaipari üzemmérnökként végeztem. Jó kis diploma ez, ami azóta is a fiókban hever; nem használtam soha, de tapasztaltnak nagyon jó volt. Mire végeztem az iskolával, a ruhaipar Magyarországon gyakorlatilag megszűnt; pár évig még bérmunkát végeztek a gyárakban, aztán minden kitelepült Romániába majd Kínába. Amíg tartott az iskola, nyaranta egy-egy hónapot mindig el kellett tölteni szakmai gyakorlaton a ruhagyárban, és ezalatt az ember rájött, hogy ilyen körülmények között mégsem szeretné eltölteni az egész életét. A ruhaipar egyébként érdekes lenne, de mikor anno a Vörös Október ruhagyárban egy teljes hónapon keresztül, napi nyolc órában a férfi zakók bélésén egy 10 centis darabot kellett bevarrni, az kicsit illúzióromboló volt.
Meska: Érződik az alkotásaidon egyfajta indiai hangulat. Honnan jön ez?
A diplomamunkámat a különböző rátétek, foltmunkák, tűzés-technikák témájában írtam, és az ezzel összefüggő kutatómunkák kapcsán jutottam el Indiáig. Mindig is szerettem utazni, és talán az utazások élményei, tapasztalatai is alakították ki bennem azt, hogy mivel foglalkozzak. A főiskola alatt egyszer Angliába utaztam, és itt vettem egy könyvet a hagyományos indiai textíliákról, ami tele volt szép képekkel és leírásokkal. Én ebbe teljesen beleszerelmesedtem, és elhatároztam, hogy nekem meg kell nézni élőben is, hol készítik ezeket a gyönyörű anyagokat!
Egy-két évig erre gyűjtöttem; minden hónapban tíz ezer forintot félreraktam egy borítékba, hogy elutazhassak Indiába. A főiskola után két évvel aztán végre elindultam, egy 1975-ös kiadású magyar útikönyvvel; mostani fejjel nézve kész csoda, hogy tudtam boldogulni vele! Hát így kezdődött…
Meska: Mesélnél erről az első útról?
Sikeres, több hónapos utazás volt, és amikor hazajöttem, teljesen oda voltam a látottaktól. Az út során a fő motivációt a textilek jelentették; eljutottam olyan városokba, falvakba, ahol kézi szövőszékeken, régi lyukkártyás gépeken szőttek különböző mintájú selyem szárikat. Általában a szárik öt-hat méter hosszú anyagok, amiknek csak a felső és alsó széle díszített; a szárihoz tartozik még egy kis blúz és egy szoknya is. Ezeket a hosszú anyagokat az indiai nők gyönyörűen maguk köré tudják tekerni; egy európainak nem annyira kényelmes viselet, meg kell szokni, de az indiaiak annyira büszkén tudják hordani és annyira szépen áll nekik! Eljutottam olyan falvakba is a pakisztáni határhoz közel, ahol négyféle törzs él, és mindegyiknek másféle az öltözéke; itt elsősorban hímzett ruhákat, kendőket, tükörhímzett anyagokat készítenek és hordanak. Ez utóbbin kis tükrök vannak, amik egyesével körbe vannak horgolva. A kis tükröket kerek-, vagy négyzetformára vágva lehet kapni előre feldarabolva; kendők középső részét, vagy blúzok, szoknyák elejét díszítik ezekkel a mintákkal. Rajastanban a ” tye and dye” technikát figyelhettem meg; a száriknak való vékony pamutvásznat aprólékos munkával csomózzák és festik. A végeredmény egy olyan pöttyös anyag lesz, ahol minden pötty egy-egy apró csomózás eredménye. Egy harmadik technika az ún. nyomott mintás, ezt megint másik faluban készítik; a férfiak fából, sokszor hetekig faragnak hozzá egy-egy pecsétet - mint nálunk a kékfestők anno - aztán kis manufaktúrákban pecsételik a több méteres anyagot.
Meska: Olyan alaposan megtanultad ezeket a technikákat, hogy itthon műveled is őket?
Fantasztikusak ezek a technikák, de ezeket itthon nem lehetne megvalósítani, annyi féle anyag, festék szükséges hozzájuk és annyira aprólékos ez a munka. A „tye and dye” technika esetében például bizonyos hölgyek kizárólag a csomózást csinálják, mások meg csak festik az anyagot…nekem mindez itthon a konyhában elég bajos lenne…
Az a jó Indiában, hogy az érdeklődőknek tényleg megmutatnak mindent, nagyon közvetlenek az emberrel, örülnek a külföldieknek, akár még a családjukhoz is meginvitálnak. Ahol a textilek készülnek, általában nem annyira turistás területek, így ezek a törzsi népek még szinte érintetlenek.
Meska: Gondolom lett folytatása az első indiai útnak…
Az első utamat követően ez az „India szerelem” tovább fokozódott, az elkövetkezendő években két évente kimentem, így mostanra már hétszer jártam ott. Vannak fő állomások, mint Rajastan és Gujarat a textilek miatt, de az ember mindig valami újat is próbál betenni az útitervbe. De azt meg kell mondanom, hogy annyi ember van, annyi váratlan esemény, hogy az ember sosem tudja, másnap mi fog történni, kivel fog találkozni, hová fogják meghívni. Nem is lehet ezeket az utakat pontosan megtervezni, csak úgy nagyjából… inkább csak sodródni lehet, de pont ez a jó benne, így is kell utazni Indiába! Ha egyszer elengedjük a görcsös tervezést és ráhangolódunk erre a sodródásra, hirtelen kinyílik a világ, és elfelejtjük minden itthoni gondunkat, bajunkat.
Meska: Hogyan vezetett mindez a táskavarráshoz?
Minden út során hoztam haza anyagokat; szárikat, hímzett anyagokat, amikből elsősorban saját részre készítettem ruhákat, aztán jött, hogy miért ne készítsek táskákat is. Egy ruhát ugye fel kell próbálni, ezért szerintem interneten sokkal nehezebb eladni; de a táskákkal más a helyzet, ezeket ráadásul tárolni is könnyebb meg a méretük is kezelhetőbb.
Meska: Nagyon különlegesek, szinte mandala szerűek a táskáid!
Készítek táskákat szárikból, flitteres, hímzett indiai anyagokból is, de úgy vettem észre, a boltomban a csipkés táskák azok, amik egyre népszerűbbek. Szerencsére már itthon is van egy-két bolt, ahol tudok megfelelő anyagokat venni. A csipkéket nem én készítem, ezeket készen veszem; van, amelyik 30 éves is megvan, és egy-egy darabban sokszor több heti munka van. A csipkéket itthon, fazékban festem, azt követően a táskára felvarrva díszítem, gyöngyökkel rakom körbe. Szeretem használni őket, mert mindegyik egy kicsit más és mindegyikben meglátom a mintalehetőséget, amit a fonalakkal, gyöngyökkel kiemelhetek. Ezek egyébként eredetileg csipketerítők voltak, de terítőket ma már annyira nem használnak az emberek, a lakásukba sokan nem raknák ki, de egy táskán egészen más a helyzet!
Meska: Mióta meskázol?
Három és fél éve kezdtem el meskázni; bár műszaki iskolába jártam, a műszaki dolgok nagyon távol állnak tőlem; nekem sokáig sem számítógépem, sem digitális fényképezőgépem nem volt. A szüleim egyik ismerőse sikeres eladó a Meskán, az ő sikerét látva unszoltak, hogy próbáljam meg, nekem is jó lenne. Az elején apukám segített, ő hozta a fényképezőjét, az egyujjas pötyögés is lassan ment, de aztán belejöttem. Hamar rájöttem, hogy mennyire fontos a jó termékfotó , ezért idővel vettem egy komolyabb gépet amivel már tényleg jó minőségű képeket tudok készíteni. A meskázás elsősorban azt hozta, hogy ellestem az internet használatát meg a digitális fényképezés fortélyait. Emellett kapcsolatba kerültem a magyar vásárlókkal is, hiszen amíg csak belvárosi üzletekbe készítettem termékeket, addig főleg külföldiek vásárolták őket. Azt is szeretem, hogy elég sokan eljönnek hozzám a táskákért, és néha ezekből a találkozásokból barátságok alakulnak ki. Aztán arra is jó a Meska, hogy a segítségével úgymond archiválni tudom magamnak a korábbi termékeimet. Olyan jó visszanézni, rácsodálkozni arra, hogy pár éve miket készítettem!
Meska: Van olyan vásárlód akire különösen szívesen emlékszel vissza?
Igen, körülbelül két évvel ezelőtt egy idősebb hölgy vásárolt az unokájának tőlem kis textil díszeket; aztán tavaly megkeresett email-ben, hogy vannak anyagai, amiket már nem tud használni, és amiket oda szeretne nekem adni. Nagyon meglepődtem, hogy a hölgy több, mint egy év távlatából még emlékezett rám. Aztán tavaly nyáron kétszer is eljött hozzám Esztergomból; hét zsáknyi anyagot cipeltük fel a harmadikra: csipkéket, gyöngyöket, fonalakat, cérnákat, mindenféle kelléket. A hölgy elmesélte, hogy az anyukája textil restaurátor volt, és ő nem akarta ezeket az anyagokat csak úgy kiszórni, vagy oda adni olyannak, aki nem tudja értékelni, de nagyon megható volt, amikor eljött hozzám és látta, hogy jó helyre kerülnek a kincsei. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van, hogy valaki ennyi mindent elhoz nekem és csak úgy oda ajándékozza! Bori nénivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, levelezünk egymással; azt hiszem ez volt eddig a legemlékezetesebb találkozásom.