Meska: Kérjük, mutatkozz be röviden azoknak, akik még nem ismernek!
Hédi Fanninak hívnak, Budapesten élő, 25 éves félkész-művészettörténész féleség vagyok.
Félkész és féleség, mert bár erről fog szólni a diplomám, és a korom szerint már igencsak felelősségteljes felnőttnek kéne lennem; sajnos még mindig küzdök ezernyi dilemmámmal, hogy mi is szeretnék lenni, mit is szeretnék tenni valójában.
Meska: Mióta foglalkozol ezzel a technikával és ki vagy mi indított el ezen az úton?
A rajzolás már azelőtt körülvett, hogy megszülettem volna.
Édesanyám grafikus, és a legkreatívabb ember, akit ismerek.
Pici koromtól fogva színek és formák világában éltem, amit Ő alkotott meg nekem.
Gyermekkorom egyik meghatározó emlékképe, hogy az óvodás farsangra Anya által készített Fecskefarkú lepkeszárnyamat az óvó nénik elkönyörögték dekorációnak és már haza sem vihettem.
Értetlenkedtem, és 5 évesen kamaszos lázadás jeleit mutattam miatta.
Ami számomra "természetes" közeget jelentett, az másoknak gyakran a rácsodálkozás és ámulat elegye volt.
Tehát úgy gondolom, az csakugyan a véremben lehet, hogy valamit, valamivel matatni kell, mert jó, viszont mégsem vált soha mássá számomra, mint megnyugtató, kikapcsoló időtöltéssé, hobbivá, amit a magam örömére űzök akkor, amikor jólesik..
Mindig féltem a megmérettetésektől, a rajzversenyektől, a másokkal való összehasonlítástól.
Az ilyesmitől rendszerint zavarba jöttem, ráadásul minden kedvemet elvették az egésztől.
Talán ez az egyik fő oka, hogy a Képző - és Iparművészeti Szakközépben való érettségim után, eszem ágában sem volt ilyen irányú felsőoktatási intézménybe felvételizni.
Maradtam inkább a Nagyok örök csodálatánál művészettörténet szakon.
Meska: Hogyan szoktál alkotni, miből merítesz ihletet?
Aki valaha is átélte azt, milyen egy teljesen hétköznapi jelenséget egyszerinek és megismételhetetlennek látni, egy falrepedésbe világot képzelni, az utcai vizes lábnyomokban történetek szemtanújává lenni, annak nincs mit mondanom erről.
Hogy milyen, egy hallhatatlan alkotó műve előtt állva, vagy akár csak az albumát lapozgatva hirtelen ellenállhatatlan vágyat érezni egy üres felület megtöltésére, mert százezer gondolatot szül egyetlen Schiele-i tekintet, Rembrandt-i árny, Vermeer-i fényfolt vagy Klimt-i kézfej.
A zenéről nem is szólva? Az inspiráció végtelen és paradox találmány: gyakran van, hogy mikor kész vagyok egy képpel üvölteni tudnék az elégedetlenségtől de valószínűleg ez így helyes.
Mindig mást szeretnék, mindig más szeretnék lenni.
Meska: Az alkotáson kívül milyen kedves időtöltéseid vannak még?
Mióta megtanultam, azóta az olvasás szeretete mellett lételemem az írás.
Ha nincs a közelemben a fém töltőtollam és az aktuális gondolatőrző könyvem, nem találom a helyem. Sosem lehet tudni, mi szorul azonnal rögzítésre.
Van, hogy csak egy mondat kell, de az elengedhetetlen.
Emellett rajongom a Kerepesi (Fiumei úti) sírkerti sétákért.
Budapest számomra legtökéletesebb helye immár 14 éves korom óta.
A nyugalom szigete, ahol feltöltődöm, ahol eltűnik a város zaja, ahol beszélgetnek a fák, rohangálnak a mókusok, és még Szerb Antalt is meg lehet látogatni.
Ami a hivatalosabb részét illeti, a történelem egyik legmegrázóbb korszakáról szoktam tárlatvezetést és tolerancia témájú foglalkozásokat tartani egy budapesti emlékhely állandó kiállításán.
Meska: Mit tartasz fontosnak általában az életben és alkotóként milyen értékeket képviselsz?
Az egyik kedves magyar íróm gondolatát idézve, az életben minden készülődés vagy búcsúzás.
A megérkezés bizonyossága egyetlen pillanat, és aki azt megélheti, már nem kell kételkednie semmiben. Én állhatatosan készülődöm és várakozom, azt hiszem.
Az értékek ott lapulnak a céljainkban, abban, hogy milyen emberekké szeretnénk egyszer válni, s ez tökéletesen kor független dolog.
Hátradőlni nem szabad csak, mert az azt jelentené, hogy már nincs kíváncsiság, ami előre hajtana.
Meska: Mit tanácsolsz azoknak az alkotóknak, akik nemrég kezdtek el árusítani a Meskán? Szerinted mi a siker titka?
Nekiindulni a MESKA-kalandnak, megosztani a nagy ismeretlennel lényünk apró részleteit, bátor és komoly döntés.
Ha az elhatározás megszületett, az elkészült alkotások hamarabb önálló életre kelnek majd, mint azt elsőre remélnénk!
Előbb valaki kedvenceivé válnak, aztán, mint a gyerekek kirepülnek új otthonaikba.
Ez varázslatos érzés, önbizalmat ad, de ami a legfontosabb: kedvet valami újhoz is!
Tallózzunk minél többet a többiek alkotásai közt, hiszen olyan ez az alkotó közösség, mint egy könyv, hatalmas kitárulkozás, amiből rengeteget lehet tanulni egymásról és önmagunkról is.
Ez már siker.