Újra (?) újrahasznosítunk
Egyre népszerűbb téma, terjedő hobbi a reciklálás, azaz az újrahasznosítás. De vajon valóban új-e a jelenség, amit ezzel a divatos szóval illetünk? Nos, a szóhasználat lehet, hogy új, a tevékenység azonban mindig is létezett, csak nem mint hobbi, hanem mint a mindennapi élet által megkívánt szükséglet.
Nagyszüleink paraszti gazdaságában a hulladéktermelés, ad absurdum hulladékszállítás ismeretlen fogalom volt. A háztájiban mindent felhasználtak. A kerti hulladékot komposztálták, a kukorica csuhéból – a lápok lecsapolása miatti gyékényhiány diktálta igényhez alkalmazkodva – lábtörlőt, kenyérkosarat és gyerekjátékokat készítettek, kóróját fűtésre használták. A kinőtt ruhákat a kisebbek hordták tovább, az elnyűtt ruhaneműkből és ágyneműkből pedig rongyszőnyeg készült. A gyerekek az újságpapírból gyöngyöket sodortak, melyet nyakláncnak fűztek fel.
Az utóbbi évek nagy felfedezésének tűnik az újrahasznosítás. Ennek jegyében a hulladéknak szánt dolgokat megpróbáljuk új életre kelteni. A késztermék szinte ugyanaz: rongyszőnyeg, rongybaba, vászonszatyor, papírvesszőből készült kosár.
Felmerülhet a kérdés: van egyáltalán különbség a kettő között? A válaszom: igen! Az újdonsága. Persze, mint fentebb említettem, nem maga a tevékenység új, hanem a motiváció és a felhasznált anyagok köre.
A régi egyszerű emberek szűkös körülmények között éltek, nem engedhették meg a pazarlást. Az öltözködésben nem voltak a mai elvárások szerinti divatos trendek, az igény a tiszta, évszaknak megfelelő ruha volt.
Ezzel szemben a fejlett világ mai társadalma pazarló. Amikor megállapítom, hogy túltermelés van, közismert tényt fogalmazok meg. Egyre nagyobb hangsúlyt kap - már egészen a diákévektől kezdve - a kor szellemének való megfelelés. Akinek nincs márkás cucca, trendi elektronikai eszköze, az a „lúzerek” körébe sorolódik.
Néhányan „tudatosabb” létformát választva próbálnak kitörni a mai kor elvárásaiból felismerve azt a tényt, hogy a Föld kapacitása minden szempontból véges. Nem képes sokáig kiszolgálni növekvő energiaigényünket úgy, hogy közben beavatkozunk a természet diktálta ökológiai egyensúlyba. Erdőket irtunk ki, keletkező hulladékaink ártalmatlanításáról nem gondoskodunk kellőképpen, veszélyeztetve ezáltal az egész élővilágot. Olyan semmiségnek tűnő dolog, mint az eldobható nejlonzacskók használata is ökológiai katasztrófához vezethet, de ez már egy külön történet…
A másik nóvum a hulladékok összetételében mutatkozik meg. Egyre több műanyagot, digitális adathordozót, csomagolóanyagot használunk fel és el. Ezek sorsa többnyire a kukában pecsételődik meg. Üdítő kivételként itt lép a képbe az újrahasznosítás: kreatív alkotók igyekeznek új formát, új életet adni ezeknek a feleslegessé vált holmiknak.
De mik is azok a hulladékok, amelyek további felhasználását érdemes fontolóra vennünk? Műanyag palackok, ruhaneműk, sörösdobozok és sörnyitó fülek, bicikligumik, WC-papír gurigák, megunt könyvek és ruhaneműk, bakelit lemezek, kávékapszulák… bármi, amiben kellő fantáziával meglátjuk a „jövőt”.
Talán elcsépeltnek tűnhet, mégis igaz, hogy a saját kézzel készített dísztárgyak, ajándékok sokkal kedvesebbek, hiszen ezek készítését végigkíséri az izgalom, hogy vajon hogyan fog sikerülni és vajon tetszeni fog-e a megajándékozottnak? A kézműveskedés nem csupán időtöltés, „unaloműzés”, hanem oldja a feszültséget és fejleszti a kézügyességet. Jóllehet az itt felsoroltak ugyanúgy igazak a hímzésre, kötött és horgolt ruhaneműk készítésére, varrásra, különbségként említhető mégis, hogy ez utóbbiakhoz a szükséges alapanyagok beszerzéséhez ma már alaposan a pénztárcánkba kell nyúlnunk.
Ezzel szemben az újrahasznosításra váró hulladékok már-már mérhetetlen mennyiségben keletkeznek nap mint nap. Bár egy fillérünkbe se kerülnének, mégis közömbösen megyünk el mellettük mindaddig, amíg nem úgy tekintünk rájuk, mint egyfajta eszközre a fogyasztói szemlélet eluralkodása ellen. Nem véletlen, hogy tőlünk nyugatabbra újfajta ízlés formálódik: az újrahasznosított ruhák és kiegészítők a környezettudatos életmód külső megnyilvánulási formájaként jelzik viselőik megváltozott szemléletét annak ellenére, hogy áruk a távol-keleti kínálattal nem versenyezhet, hiszen – bár alapanyaguk hulladék, amely ingyen vagy csekély összegért beszerezhető – elkészítésük munka-, fantázia- és kézügyesség igényes. Ellensúlyozásul szolgálhat, hogy valóban egyedi, megismételhetetlen minden elkészült termék,ahogyan azt a népművészek munkáinál megszokhattuk.
Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy lehet egy lapon említeni a népművészetet és az újrahasznosítást, egy népi iparművész megfogalmazására utalnék, melyet egy kiállításom alkalmával mondott, amikor munkáimat a hagyományos kézművesség kategóriájába tartozó alkotásokkal próbálta meg összehasonlítani. Az ő szavaival élve: újrahasznosított tárgyaim és a régi mesterek művei között a kapcsolatot a „népi furfang” jelenti, amely hulladékhasznosító törekvésemben tovább él. Azt hiszem, ettől jobban nem is lehet ezt kifejezni…