Szepesi Szűcs Barbi 27 éves, tavaly egy fiatal MOME-s csapattal átültették A kiskakas gyémánt félkrajcárja című magyar népmesét okostelefonokra és tabletekre, és ezzel Magyar Formatervezési Díjat nyertek. Jelenleg két gyermekkönyv illusztrálásán is dolgozik.
-A nagyszerű mesealkalmazás, amellyel csapatotok 2013-ban megnyerte a Magyar Formatervezési Díjat, hogyan készült?
– Arra voltunk kíváncsiak, hogy a hagyományos technikákat hogyan lehet okosan vegyíteni a mai kor digitális vívmányaival. Amikor két évvel ezelőtt diplomáztam, az egyetemi Techlab tagja lettem, itt terveztünk meg A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesére építve egy interaktív mesekönyv-alkalmazást. A gyerekektől nagyon jó visszajelzések jöttek, szerették meghallgatni, olvasni, lapozni.
-Azóta gyermekkönyvek illusztrálására is felkérnek.
– Igen, most két könyvön is dolgozom. Az egyik a Kolibri Kiadónál készül, Gróh Ilona harmadik Ringatóját illusztrálom. Ilona kitalált egy módszertant, és egy egész mozgalmat épített a kisgyermekkori zenei fejlesztés köré. A mottója: „Vedd ölbe, ringasd, énekelj!". Nagyon kedvelem, például azért is, mert nekem fontosak a gyökereim: Kodály-módszer szerint tanító általános iskolába jártam, énekeltem, tizenegy évig fuvoláztam, táncoltam, és jelenleg is népzenei közeg vesz körbe.
A másik különleges könyv pedig a Betűtészta Kiadó gondozásában készül, ez Nyulász Péter: Ciprián című alkotása. Én azért is örülök nagyon ezeknek, mert azt látom, hogy hazánkban is egyre több az olyan minőségi kiadvány, amelyik valóban a gyermek érdekeit tartja szem előtt. Bizakodó vagyok, és hiszek benne, hogy hamarosan tényleg lesz áttörés is ezen a területen.
-Fiatal korod ellenére már sok mindent elértél a rajzaiddal, és nagyon izgalmas munkákon dolgozol. Ebben mekkora szerepe volt a tehetségednek és mekkora a szerencsének?
– Édesanyám grafikus, a nagypapám festő, így gyakorlatilag a családból hoztam magammal az alkotás iránti rajongást. Gyerekkoromban csak akkor tettem a dolgomat – még a bilin is –, ha adtak a kezembe színes ceruzát. Tizenkét éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy művészeti iskolába fogok járni. Így kerültem később a székesfehérvári Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolába. Ez gyakorlatilag egy vidéki Kisképző. Aztán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem grafika szakára jártam.
Szóval amellett, hogy beleszülettem egy művészcsaládba, sokat tanultam, és tettem is azért, hogy idáig eljussak. Emlékszem, a budapesti egyetemi évek alatt azon azért sokat gondolkodtam, hogy hát nekem semmifajta hátszelem nincs, vajon hogyan fogok az egyetem után művészként boldogulni? És úgy döntöttem, hogy akkor is megmutatom, hogy ha nagyon keményen dolgozom, akkor el fogom érni azt, amit szeretnék. Igen fontos pont az életemben, hogy nem hiszek a szerencsében és a véletlenekben. Úgy hiszem, hogy akkor mennek a dolgok, ha azt teszem, ami rám van szabva.