Ha egy könyvszobrod beszélni tudna, mit mesélne el először a készítésének hátteréről?
Először is elmesélné, hogy a könyv nem semmisül meg a “szobrászat” során, csak új életet kap. Olyan könyvekkel dolgozom ugyanis, amelyeket kidobnának.
Egyedi könyvszobrokat szeretek készíteni, így biztosan mesélne a megrendelővel történt, minden részletre kiterjedő egyeztetések soráról, rengeteg gondolkodásról. Ha ötlet nélkül érkezik valaki, akkor meg kell tudnom az ajándékozott korát, nemét, érdeklődési körét, habitusát…, hogy együtt tudjunk agyalni a mintáról, szövegről. Van olyan is, amikor határozott tervet küld a vásárló, ezt át kell „ültetni” könyvszoborra. Ilyenkor első körben arra kell megtalálnom a választ: Vajon hogy nézne ki a könyv lapjain? Jól mutatna-e? Aztán mesélne a számomra legmonotonabb részről, a mintakészítés folyamatáról, amelyet magam készítek „régimódian”. Vannak más módszerek is, de nekem ez vált be, ebben bízom, annak ellenére, hogy nagyon időigényes.
A legizgalmasabb a könyvszobor kialakítása lenne, amikor évek múltán is lapról lapra tudok örülni annak, ahogy a könyvből könyvszobor válik. A sikernek.
Milyen belső szabályokat, rituálékat vezettél be magadnak a papírművészet során, amik segítenek egy-egy alkotás létrejöttében?
Belső szabály, hogy a minta tervezése során el tudjam engedni a saját énem, gondolataimat. Ez a tanulási folyamat volt a legnehezebb. Sokáig óhatatlanul vittem „önmagam”, de rá kellett jönnöm, hogy az a könyvszobor, amelyről egyeztetek, nem szabad, hogy én legyek. Az ajándékozott személyiségét, ízlését kell, hogy tükrözze.
Rituálém különösebben nincs, talán csak annyi, hogy képtelen vagyok csendben dolgozni. Hangoskönyv, podcast, filmsorozat mindig szól a fülemben. Zene és a körülöttem/velem zajló beszélgetés viszont zavar, hisz az egyiknél muszáj énekelni, a másiknál reagálni.
Ez alól kivétel, amikor együtt dolgozom kerekesszékes Lányommal, aki, mint mindent, dolgozni is zene mellett szeret. Ilyenkor azonban az öröm felülír minden zavaró tényezőt, boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatunk.
A boltodnál említed, hogy régi könyvek új életet kapnak - van olyan történet, amikor egy könyv személyesen is megérintett vagy változtatott rajtad valamit alkotás közben?
Az évek alatt több ilyen is volt, kiemelek néhányat.
A legjelentősebb, amikor megkeresett egy hölgy, akinek egyik felmenője a 19. században író volt, és családi hagyatékként több példány van nála egy-egy könyvből. Kitalálta, hogy a rokonoknak születésnapok alkalmából könyvszoborrá alakíttat egyet-egyet, hogy mindenkinél előtérbe kerüljön a polcon az örökség, ne csak egy legyen a sorban. Izgalmasak voltak ezek a feladatok, hisz 160 éves könyvlapokat kellett hajtanom. A minősége kiszámíthatatlan, a könyv pótolhatatlan. Büszke voltam, hogy ilyen kincset rám bíztak – többször is. Érdekesség, hogy a legtöbb lap jobb minőségű annyi év után is, mint néhány pár évtizedes könyvnél. Kaptam egy példányt, könyvespolcom büszkesége lett.
Volt olyan, amikor saját rajzát küldte a megrendelő, ezt kellett könyvszoborrá alakítanom egy szomorú esemény kapcsán. Megrendített a rajz üzenete, végig a hatása alatt voltam. Gyönyörű munka volt ez is.
Előfordult, hogy egy egyszerű minta kerített hatalmába - elefánt “Mert erős vagy” felirattal -, mind a mai napig jó értelemben vett furcsa borzongást érzek, ha ránézek.
Volt már olyan pillanat, amikor egy félbehagyott könyvszobor ‘ellenállt’ neked és végül teljesen más irányba vitte az alkotást, mint eredetileg tervezted?
Olyan volt, hogy nagy tervezés után félbehagytam valamit, de eddig még nem vett új irányt egyik sem. Mereven ellenállt nekem egy olyan terv, ahol férj-feleség hobbiját, a Forma-1-et és a zenét kellett volna megjelenítenem. Nem egymás mellett, hanem egy képben. A terven jól mutatott a Forma-1-es autó, ahogy kipufogójából hangjegyek szállnak fel, de nem tetszett a végeredmény. Nem adtam ki a kezemből, rábeszéltem másra a megrendelőt, és kidobtam a könyvet. A sors fintora, hogy pár hónapja belebotlottam a fotójába, és határozottan tetszett…Nemrég viszont én álltam mereven ellen egy színes Fradi címernek. A harmadáig jutottam, nagyon szép, de valahogy nem megy.
Mit tanultál meg a lányod alkotásának figyeléséből, ami visszahathat a saját munkádra?
Timitől a végtelen türelmet és kitartást tanultam meg, ahogy extralassú tempójával, nem tankönyvbe illő ujjizületeivel és fogási technikájával csendben teszi a dolgát. Nagyon büszkék vagyunk rá. Könyvszobrot hajtogatni sokan tudunk, de veleszületett, csontokat, izmokat, izületeket érintő betegséggel, kerekesszékesként, úgy, hogy nem tud előrehajolni…, úgy nem sokan. De Timi köztük van, és nagyon szép munkákat ad ki a kezei közül! Boldogok vagyunk, amikor az ő polcáról rendelnek, ez számára hatalmas siker!
Amióta együtt dolgozunk, megtanultam értékelni az apró lépéseket, és rájöttem, hogy a lassúság nem hátrány, hanem minőség. Már nem kapkodok, nem akarom a lehető leghamarabb kiadni a kezeim közül a könyvet. Akkor ülök le, amikor rá vagyok hangolva. Ez máshogy nem is megy.